nem értem az embereket...
folyton azt hajtogatják, hogy hogy rohan ez a világ...
s közben ők is sietnek..
sietnek, futnak az idő elől.
le akarják előzni...
mindent véghez akarnak vinni idő előtt...
s talán ezt az időt másszóval halálnak mondhatnánk..
igen. mindannyian küzdünk a halállal.
minden egyes emberi másodperccel közelebb jutunk a véghez, mely lehet fájdalmas s hangos is, vagy akár csendes és békés.
egy biztos... nincs olyan ember aki meg akarna halni.
az öngyilkosok is valójában csak figyelmet szeretnének...
de meg kellene értetni velük, még AZ IDŐ alőtt, hogy megtennék életük utolsó lépését.
meg kéne értetni velük, hogy vannak emberek, akik örökkön örökké velük maradnak.
például a barátaik... ha nem is az összes, de egy-kettő biztosan..
vagy akár a szerelmük.. oké, hogy ez is csak 50%... de akkoris... mi értelme eldobni az életünket magunktól, ha közben valaki vár ránk a nagyvilágban.. valaki aki tiszta szívből szeret minket.
olyannak, amilyenek valójában vagyunk.
s nem kell álcát viselni. nem kell más emberként viselkedni előtte.

való igaz, hogy minden embernek megfordul a fejében a saját halálának fogalma..
még nekem is... bizony...

pedig jelen pillanatban nem is lenne okom rá..
illetve.. nem olyan sok.
hisz minden ember küszköd gondokkal.

nekem viszont vannak barátaim, akik kitartanak mellettem...
és van egy barátom, akiért mindenemet odaadnám...
és ott a családom, akik egész életemben támogattak...

értük érdemes élni.

ennyit a mai Esmefuttatásról. jóéjt.