A húsz perces út óráknak tűnt, mindez köszönhető az álmomnak. Egész úton ezen gondolkoztam, sőt, amikor a tó mellé értem, majdnem elütöttem egy mókust, amelyet valószínűleg téli álmából zargattak fel az autók. Őszintén megvallva, a Kocsinak sincs valami csöndes hangja, inkább hangosnak mondanám. De nekem így is megfelel. Félrerántva a kormányt feleszméltem, hogy talán érdemesebb lenne az útra figyelnem. A hátralevő időben szerencsére nem kalandoztam el.

  Amikor odaértem a sulihoz, leparkoltam az első szabad helyre, majd miután kiszálltam a Kocsiból, körülnéztem, hátha megpillantom, valamelyik Bennetet.

- Szia! – kiáltotta rám valaki a bal oldalamról. Essie, hát persze.

- Ó, hello! – mondtam kicsit elkeseredve. Bevallom, azt reméltem, Cedric lesz az. Hát, tévedtem..

- An, minden rendben? –kérdezte Essie méregetve.

- Hogy mi? Ja, igen, persze.

- Nem tetszik ez nekem. Már tegnap is furcsa voltál. Csak nem bántott valaki?

- Dehogyis! Es! Hogy gondolhatsz ilyet? – kérdeztem elképedve.

- Nem tudom, csak úgy tűnik.

- Hát akkor rosszul tűnik. – nevettem.

  Becsöngettek. Cedric még mindig nem volt a teremben. Essie és Johnny hátul flörtöltek egymással. Aztán körülbelül öt perccel az óra kezdése után kopogtak az ajtón.

- Elnézést tanár úr, lerobbant az autónk.

- Anette! – szólt Mr. Smith.

- Igen tanár úr? – kérdeztem felnézve a németfüzetemből.

- Maga szerint adjak büntetőfeladatot kedves padtársának a késése miatt? – Mondtam volna szívesen, hogy igen, de nem akartam rosszat neki, így feleseltem a tanár akaratának.

- Nem, nem gondolnám tanár úr. Szerintem ezt a kését, még elnézhetné Cedricnek. – le nem tudom írni, hogy mennyire nehezemre esett kiejteni a nevét. Azt hiszem, rendesen bele is remeghetett a hangom, mert amint kiejtettem a számon, mindenki rám nézett, Cedricnek pedig elkerekedett a szeme, és mintha egy halvány mosoly is megjelent volna az arcán.

- Rendben. Akkor menj a helyedre, és kérdezd meg Ms. Wilsont, hogy mi a feladat.

Lassan elindult felém. Közben a többiek újra a feladatra koncentráltak. Cedric leült mellém, majd közel hajolt a fülemhez...

- Köszönöm. – suttogta.

- Nincs mit. De, mondd csak miért késtél igazándiból? – még mindig a füzetemet bámultam. Nem mertem ránézni.

- Mint mondtam, lerobbant az autónk.

- Na, ne viccelj. Egy Audi A6-os lerobban? – mondtam, miközben lassan tekintetem rá terelődött.

Farmerja helyenként ki volt szakítva, alatta leragasztott sebek tömkelege. Karjait eltakarta a pulcsija, de így is látszottak kézfején a sebek. Haja most a szokottnál is kócosabb volt, szemei alatt is karikák éktelenkedtek. Hirtelen észbe kaptam, hogy már körülbelül két perce tátva volt a szám az ámulattól, Cedric pedig felvont szemöldökkel mered rám.

- Ne haragudj. – mondtam, miközben megráztam a fejem.

- Mondd, mit találtál ilyen érdekesnek rajtam? – kérdezte kicsöngetés után. Gondolkodtam, hogy hazudjak neki, vagy kérdezzek rá a karmolásaira. Végül az utóbbit választottam.

- Elmondod, hogy hogy szerezted ezeket a karmolásokat?

- Jobb, ha nem tudod. – jelentette ki, majd egy halk nyögést követően, mogorva fejjel elment.

- Cedric! – kiáltottam utána, de nem nézett hátra. Helyette azonban még az éppen turbékoló Essie és Johnny is rám nézett.