- Ha már úgyis veszélyben vagyok, akkor miért nem mondod el, hogy mi csinálta a sebeket? – mutattam rá a valóságra.

- Még mindig nem jöttél rá? – kérdezte – Azt hittem Angela legalább elmondta, hogy miért megy Kanadába.

- Úgy érted, hogy Angela tudja…

- A fél igazságot…

- És mi a másik fele?

- Ha ennyit segítettem, hogy édesanyád tudja a felét, akkor a másik felére neked kell rájönnöd. – és azzal az egyszerűséggel kisétált az ajtón.

Egész éjjel nem tudtam aludni. Azon agyaltam, hogy korán reggel fel fogom hívni Angelát, hogy mondja el végre, milyen ügyön dolgozik. És akkor észbe kaptam.. Lerohantam az emeletről, s a már napok óta gyűlő újságok egyikét kaptam magamhoz. Őrült gyorsasággal lapoztam, mert már szinte szenvedtem a kíváncsiságtól. Azt az oldalt kerestem, ahol anyu cikkei szoktak lenni, és végül meg is találtam. Elolvastam a felső címet.

Farkasok támadtak az ártatlan háziállatokra.

Nem hittem, hogy csak káprázna a szemem. Elkezdtem olvasni a cikket.

„… A szigeti farkasok a közeli erdőbe csalják prédájukat, majd nem kímélve azokat széttépik testüket a biztos élelemért… egyes szemtanúk szerint ugyanis sötétszürkés színük megtéveszti az emberek szemét… emberekre is támadhatnak… veszélyben forog az emberek élete… akár már holnap elérhetik Chicagót… Egy dolog biztos. Nincs kímélet…”

Itt vége lett a cikknek. Én csak ültem némán, magam elé meredve.

Tehát farkas okozta a sebeket a hátán. Ez az egyik fele az igazságnak. De mi lehet a másik fele? Felosontam a szobámba majd lefeküdtem az ágyra. A túlzott fejtörés ringatott álomba…

  Reggel éppen, hogy beértem az iskolába, mielőtt becsöngettek volna. Aznap reggel nem kellett volna felkelnem. Cedric már a padban ült, feszülten várva, hogy megérkezzek. A hátsó padban Essie egyedül ült, csodálkozva pillantgatott a mellette lévő üres helyre. Végül aztán becsöngettek, és a tanár is bejött.

- Sajnálom gyerekek, a mai óra elmarad, ugyanis iskolai gyülekező van a tornateremben. – mondta Mr. Smith.

- Ez az! – kiáltotta Tobby felugorva a padból.

- Csak ne örülj fiam, nem olyan boldog bejelentésre számíthattok. – mondta monoton hangon. – Mindenki induljon el a tornaterem felé. Megyek utánatok. Senki se kóboroljon el.

Egymásra néztünk Cedrickel. Ő csak némán, kifejezéstelen arccal meredt rám. Félelem. Tükrözte az arcom, ugyanis rossz megérzésem volt. Ahogy leértünk, már mindenki ott ült a padlón figyelvén az igazgatót. Csendben elfoglaltuk a helyünket. Én Cedric mellé ültem, és valamilyen oknál fogva Essie is mellém kuporodott.

- Nos, kedves diákok, őszintén megvallva, nem szívesen mondom el ezt nektek. De úgy gondoljuk tanártársaimmal, hogy illik tudnotok róla, már csak azért is, hogy tudjatok vigyázni magatokra. Ma hajnalban egy elsős tanulónkat – itt felénk nézett – név szerint John Pottert – ennél a névnél megrázkódtam, és automatikusan megfogtam Essie karját. Tudtam, mire számítsak, mégis olyan hihetetlen volt. – megtaláltál a Vancouver szigeti farkasok. Ugyan nem ölték meg, hála pár embernek, kinek lélekjelenléte még abban a helyzetben is megmaradt, viszont igen súlyos sérülésekkel kórházba kellett szállítani. – és én már itt éreztem, hogy a visszafojthatatlanságig sok könnycsepp gyűlt a szemembe. Rápillantottam Essiere, aki már zokogott. Egyik kezével szorosan fogta az enyémet, másikkal könnyeit törölgette. Visszafordultam, ekkor azonban az én szememből is előtörtek az égető könnycseppek, amik egymást pótolva gyűltek a szememben. – Kérem Essiet, Anette-et, és Bennet urat, hogy ez után a kis mondókám után, legyenek szívesek felfáradni az irodámba. Nos, mint mondtam jelenleg kórházban fekszik John Potter, és instabil állapota miatt nem lehet meglátogatni. Kérek minden diákot, hogy az utcára szigorúan csak szülői felügyelettel merészkedjenek ki. Azok, akik nem autóval mennek haza, hanem az iskolabusszal, kísérni fogják a tanítók, nehogy valami bajuk történjen! Köszönöm, hogy végighallgattatok, most pedig mindenki menjen vissza a termekbe! – Megvártuk, amíg mindenki csöndben elhagyja a termet. Lassan felálltunk, még mindig könnyeinkkel küszködve. Cedric szó nélkül magához szorított. Most először éreztem teste melegét. Mindig erre vágytam, de nem gondoltam volna, hogy ilyen alkalommal fogom hallgatni heves szívverését. Nem tudtam, hogy én lehetek tűz forró, vagy csak az ő teste melegít fel. Állát a fejem búbjához szorította, karja pedig szorosan átkarolta egész testem. Én mohón belefurakodtam mellkasába, így biztonságban éreztem magam.

- Csss… - csitított Cedric – Nyugodj meg Anette, fel fog épülni. – csakhogy puszta nyugtatgatása nem volt rám hatással. Elhúzódtam tőle, mire ő értelmetlenül nézett rám, majd karjai közé fogta Essiet, amitől igazán meglepődtem. Nem szóltam egy szót sem. A terem ekkorra már kiür