Eszeveszetten rohantam a Bennet ház felé, és amikor odaértem egy tökéletes citromsárgára festett családi házat láttam. Nem erre számítottam. Vagyis, sokkal nagyobbra, kihívóbbra. Olyanra, mint amilyen maga a család. Visszaemlékeztem az álmomra, hogy hogy is nézett ki Ben és Lisbeth, de csak sötét árnyékok villantak be. Közben rohantam az ajtó felé, majd eszeveszetten nyomkodtam a csengőt. Zörgést hallottam az ajtó másik oldaláról, így leeresztettem a kezem, és vártam, hogy valaki ajtót nyisson.

- Szia… - suttogta Elsa, miután ajtót nyitott, és bemutatott a nappaliba.

- Köszi, de csak Cedrickel akarok beszélni. – mondtam hűvösen. Elsa egy csodálkozó pillantást vetett rám, majd megjelent mögötte Cedric. – Végre! – kiáltottam, majd kihúztam magammal a szabadba. – Most azonnal magyarázd meg! – üvöltöttem, mire Cedric csitítóan szám elé rakta az ujját.

- Nem mi bántottuk. – mondta rezzenéstelen arccal.

- De majdnem meghalt miattatok! – vettem halkabbra a szót, de még mindig ideges voltam.

- Anette, nyugodj meg, hogy elmagyarázhassam, mi történt. – mondta szelíden.

- Úgy gondolod, hogy le tudok nyugodni, amikor a legjobb barátom eszméletlenül fekszik a kórházban? Mégis mit képzelsz? És egyáltalán kik voltak azok az alakok az erdőben?

- Nem beszélhetnénk higgadtabban? – kérdezte, mire én vettem egy mély levegőt, hogy legalább ne ordibáljak.

- Hallgatlak. – néztem rá kis idő után.

- Nem mehetnénk át… hozzád?

Tétováztam, de végül belementem, így elindultunk a házunk felé.

  Azt hittem, soha nem érünk haza. Olyan volt, mintha csigalassúsággal lépkednénk az utcán, mintha ráérnénk. Pedig nem. Utáltam azt a 10 percet, ami idő alatt végül a házunkhoz értünk. Berontottam a házba, levágódtam a kanapéra, és vártam, hogy Cedric mellém üljön. Némán bámultam rá, mikor ő is lehuppant mellém, teljes nyugodsággal.

- Nos? – néztem rá érdeklődően. – Szeretném tudni, hogy hogy került kórházba a barátom…

- Szóval… - kezdte, miközben megvakarta a tarkóját. – Az egész dolog, már nagyon régen kezdődött. Még amikor belőlem is farkas lett.

- Hogy váltál azzá?

- Autóbalesetünk volt, még valamikor az 1960-as években. A szüleim meghaltak, én pedig súlyos sérülésekkel feküdtem már vagy két hosszú órája az út mellett, mikor rám talált Mick, és a két társa. Akkor még Ben, az apám is velük járta Kanadát. Aztán nem sokkal miután megmentettek, Ben rájött, hogy Stevenék mire is akarnak engem felhasználni. Rögtön megbánta az átváltoztatás-dolgot…

- Hogy változtattak át? Megharaptak?

- Nem. A nyílt sebeimen keresztül jutottak be azok a baktériumok, már ha lehet így mondani… Szóval eléggé bizarr dolog. Átalakítják a génjeimet, és egyéb finomságok… - mondta undorodva.

- És mit akartak veled Mickék?

- Vadászatra akartak felhasználni. Ők csak nagyon ritkán alakulnak emberré. Ha tehetik, akkor csak farkasként élnek.

- Magukkal akartak vinni?

- Természetesen. Aztán mivel Ben nem akart nagyon kötődni ehhez az életformához, úgy volt vele, hogy letelepszik valahol messze Kanadától. Csakhogy az út bonyolultabbnak tűnt velem, mint azt gondolta volna.

- Miért? – futottak össze szemöldökeim.

- Mind ahányszor étel végett át kellett alakulnom, elfogott a bánat. Megviselt a baleset, és a szüleim halála lelkileg. Nem akartam átalakulni, így napokon keresztül éheztem, és ennek köszönhetően nagyon legyengültem. Nem voltam képes felfogni azt, ami történt velem.

- És végül, hogy maradtál életben?

- Néha, amikor végképp nagyon magam alatt voltam, kerestünk olyan elhagyatott házakat, akiknek a lakói éjszaka nem voltak otthon. Akkor aztán belopóztunk, és kifosztottuk a hűtőket. – mondta komoran. Nagyon úgy tűnt, mintha valójában magától undorodna. A tudattól, hogy ilyeneket kellett tennie, mikor meg is halhatott