A kórház fényei tükröződtek gyönyörű szemeiben, amikkel riadtan nézett engem. Kezei még mindig derekamat ölelték, s én azt kívántam, bárcsak ez a pillanat sosem érne véget. Aztán egyik kezével elengedett, hogy kisimíthassa arcomból oda nem illő hajtincseimet. Pár másodpercig arcomon nyugodott forró tenyere, mintha meg akarna nyugtatni.

Most már biztonságban voltam. Tudtam, hogy ő a legkisebb bajtól is megóvna. Még egy kis horzsolástól is. Kötelességének érezte, hogy megvédjen engem.

Kezét ismét derekamra helyezte, hogy normális testtartásba helyezzen. Két lábra állított, de kezeivel még mindig támogatóan – attól félve, hogy megint nem tudok parancsolni testrészeimnek, amire ebben a pillanatban elég nagy esély volt, főleg, hogy annyira közel tudhattam magamhoz – fogott. Lenézett rám. Arcán a lámpák fénye táncolt. Nem mertem körbenézni az előtérben, mert tudtam, hogy úgyis mindenki minket néz. Éreztem a tekintetüket rajtunk. Próbáltam koncentrálni Cedricre, nem akartam elájulni. Pedig olyan könnyen megtörténhetett volna. Magához szorított, s én mélyen beleszippantottam nyakába. Teljesen elkábultam illatától.

  Abban a percben semmi sem számított. Sem a tolakvó nővérkék, akik meg akartak vizsgálni, sem a bámészkodó betegek, vagy az őket látogató rokonok.

Nem éreztem hiányt semmiben. Tudtam, hogy ő minden űrt kitölt a szívemben, tudtam, hogy szeretem őt, és soha nem akarom elveszíteni. Reménykedtem, hogy ő is hasonlóképp érez.

Hosszú percek múltán sem csillapodott szívem dobogása. Cedric kezei a nyakamra tévedtek, mintha csak kitapintani szerette volna pulzusomat. Ujjainak forró végei perzselték bőröm. Lehunytam a szemem, és egy újabb mély levegőt vettem. Cedric keze megállapodott a kulcscsontomnál. Némán hallgattuk egymás szuszogását. Az enyém össze-vissza kuszaság volt, az övé viszont nyugodt és kimért. Fogalmam sem volt, hogy hogy tudott annyira nyugodt maradni abban a pillanatban.

Talán csak álca?

Töprengtem magamban.

  A következő pillanatban Cedric óvatosan leengedte a kezét maga mellé. Másik kezével még mindig fogta a derekam.

- Ne haragudj, – suttogta a fülembe – de… ez nagyon nehéz nekem. – majd kissé elhúzódott tőlem. Én pedig annyira megrémültem, hogy otthagy, hogy rögtön a testemet tartó karjába kapaszkodtam. Szája széle mosolyra húzódott.

- Itt maradok, megnyugodhatsz. Egykönnyen úgysem szabadulsz tőlem! – mondta, mire én is elmosolyodtam. – Mehetünk? – kérdezte a folyosón sürgő-forgó nővérekre nézve.

- Feltéve, ha tudod, hogy Johnny melyik kórteremben van! – néztem a recepciónál ülő hölgyre, aki épp egy apukának és a kezében lévő kislánynak segített eligazodni.

- 220-as kórterem. – jelentette ki határozottan Cedric, majd karon ragadott, és maga után húzott az épp becsukódó liftbe.

- Használtad a képességed? – lihegtem, mikor bezárult mögöttünk a lift ajtaja, és Cedric megnyomta a második emeletre irányuló gombot. Újra elmosolyodott, majd rám nézett.

- Igen. Az egyik nővér pont tudta, hogy hol találjuk meg.

Összeráncoltam a szemöldököm, majd újra a lift ajtajára meredtem, ami épp akkor nyitódott ki.

- Második emelet. – egy bársonyos női hang figyelmeztetett, hogy ideje lenne kiszállni a liftből.

Tettem egy óvatos lépést, ám fogalmam sem volt, hogy merre kéne elindulnom úgy igazán. Cedricre néztem bizonytalanul, aki elindult a balra nyúló hosszú folyosón. Szó nélkül követtem, majd mikor megállt egy ajtó előtt, lassítottam, és mellé álltam.

  A fehér ajtón egy kis táblácska jelezte, hogy a 220-as kórteremnél járunk.

- Biztos vagy benne? – kérdezte, s én tudtam, hogy mire céloz. – Nem szabad felzaklatnod. Annak komoly következményei lehetnek.

Bólintottam, mire Cedric óvatosan az ajtókilincsért nyúlt. Benyitott, majd előreengedett. Gondolataim szinte egy teljesen új agyat szőttek maguknak. Ahogy láttam Johnnyt a hófehér betegágyon, mozdulatlanul feküdve, újra elfogott a sírhatnék. De kénytelen voltam visszaszorítani magamba könnycseppjeimet. Odaléptem Johnny ágya mellé, mit sem törődve az ágy túloldalán szorgoskodó orvossal, és kezemet az ő dermedt kezébe süllyesztettem. Miközben csukott, kifejezéstelen arcát figyeltem, próbáltam mindent kizárni a fejemből, hogy csak Johnnyra és az alig egy méterre álló orvosra és Cedrickel való