Igazából nem is értem, hogy állhat velem egy ilyen csodálatos teremtmény, mint ő, szóba. Egyszerűen felfoghatatlan, ami velem történt az utóbbi hetekben.

  Miután felértünk a szobába, Cedric egyenesen az ágyához húzott. Leült, majd megpaskolta újra maga mellett a helyet. Leültem mellé, mire ő ismét átfogta a derekam.

- Nos… - kezdtem kissé vonakodva. – Most már nem számít, hogy közel vagy hozzám? – néztem rá.

- Mivel az én családom nagyobb, mint Mick bandája. Ők csak hárman vannak, mi viszont 9-en.

- És úgy gondolod, hogy így már nem fenyeget minket semmilyen veszély?

- Elbírunk velük, Anette. – húzódott csábos mosolyra a szája.

- De… Mi van, ha direkt átváltoztatnak embereket, hogy megtámadhassanak engem?

- Nem fogják megtenni. Egy idő után bele fognak törődni az érzéseimbe.

- És mi lesz addig?

- Megvédünk Téged.

- Nekem ez a sorsom. Vagy halál, vagy a farkaslét…

- Ne kezd ezt légy szíves. Már mindent megbeszéltem Benékkel. Egyedül Olivia ódzkodott a dologtól, de aztán ő is rájött, hogy nincs más választása. Velünk kell tartania.

- Kitalálom, Victor volt az első, aki beleegyezett.

Cedric bólintott, mire én hisztérikusan felnevettem.

- Hát itt sosem lesz szólásszabadság? – kérdeztem.

- Amíg le nem csillapodnak a kedélyek, kénytelen leszel azt csinálni, amit mondunk.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy rátok kell hallgatnom?

- Valami olyasmi… Természetesen minden pillanatban valaki figyelni fog, nehogy olyankor támadjanak meg, amikor egyedül vagy.

Pár perc csönd következett. Mégis mit mondhattam volna?

Aztán egyik kezével állam alá nyúlt, és felemelte a fejem.

- Sosem hagynám, hogy bántsanak… - mondta őszintén. Szemében aggodalom csillogott.

- Haza szeretnék menni. – mondtam elkeseredve.

- Rendben. – csukta be a szemét, majd mély levegőt vett. – Angela már otthon van.

- Hazaért? – dülledtek ki a szemeim.

- Igen. Hazavigyelek?

- Megköszönném. – bólintottam.

  Pár perc múlva már indulásra készen ültünk be Cedric autójába.

Mielőtt elindultunk, Lisbeth kezembe süllyesztett egy tálca süteményt.

- Remélem ízleni fog! – búcsúzott ezekkel a szavakkal.

Cedric betette a tálcát a kocsi hátsó ülésére, majd kinyitotta nekem az anyósülés felöli ajtót. Elindultunk. Alig telt bele pár percbe, máris hazaértünk. Sajnálkozva hajtottam le a fejem, hogy majd csak holnap fogom látni.

Cedric egész testével felém fordult.

- Készülj fel, hogy anyád majd semmit sem akar elmondani neked a farkas támadásokból. De kérlek… Ne is kérdezd ilyenekről.

- Bejössz? – kérdeztem a fülem mögött elengedve előbbi szavait.